Page 181 - A népi táplálkozás Hajdú-Bihar megyében a XX. század első felében

mivel a közös étkezéshez szükséges birkahúst és bort abból a pénzből vették meg,
amit a legeltetésre kiadott káposztaföldek bérleti hasznából nyertek. Tudunk a be­
rettyóújfalui szőlős kertgazdaságok közös evéséről. Hajdúszováton már nem él a kö­
zös evés szokása, de a „Hajdúszováti Kecsegi Kertgazdaság" 1871-ben Debrecenben
szabájyos „céhkorsót" csináltatott, ami valószínűleg az egykori közös evések emlékét
őrzi. Ezeken az összejöveteleken általában mindig birkahúst, birkapaprikást főz­
tek, s mellé bort ittak.
A társas munkák, „kalákák" emléke megyénkben már régen elhalványodott. A
parasztgazdaságok felbomlásáig szokásban volt azonban a közös búzahordás. Rend­
szerint 3-4 közeli rokon család fogott össze ilyenkor, s közösen hordták be egymás
gabonáját a közös „szűrűre". Ilyenkor az, akinek a búzáját hordták, vasárnapi ebé­
det főzött a résztvevőknek. Az ebéd húsleves, gyümölcs-, vagy savanyú leves, papri­
kás csirke, kalács, pálinka és bor volt. Birkatartók természetesen ilyenkor is birkát
vágtak.
A gőz cséplőgépek elterjedése óta ünnepnapnak számított a cséplés is. Ilyenkor
az volt a szokás, hogy a gépésznek és az úgynevezett „vállalkozó"-nak (aki a cséplés
egész munkamenetét irányította, a kicsépelt gabonát megmérte) a csépeltető gazda
adott ebédet. Úgy illett, hogy ilyenkor ki-ki a legjobb ebédösszeállítást adja. Tehát
itt is elmaradhatatlan volt a húsleves, esetleg hússal főtt savanyú leves, valamilyen
sült hús (paprikás csirke, rántott csirke, Hajdúnánáson sült kakas), savanyúság, tész­
taféle. Természetesen csépléskor a gazda nem takarékoskodhatott a pálinkával, az
ebédhez pedig bor is járt. Pálinkával a cséplőmunkásokat is el kellett látni. Aki ezt
elmulasztotta, az rendszerint a cséplési szemveszteséggel fizette meg az árát. Az ebé­
det ételhordóval vitték ki a géphez, illetve ha a tanyában folyt a cséplés, akkor va­
lamilyen árnyékos helyen asztalt terítettek.
1944 előtt aratóünnepeket nálunk csak az uradalmakban rendeztek. Nagy ara­
tóünnepekről tudunk az egri, váradi káptalan uradalmaiban. Rendszeresen tartottak
aratóünnepet a bihari Beöthy-féle uradalmakban, és több más uradalomban is. Az
aratóünnepek lényege mindenütt az volt, hogy az aratást vezető bandagazda jelentet­
te az uradalom tiszttartójának, hogy az aratást befejezték, átadták az eddigre meg­
kötött aratókoszorút, majd az uradalom nagy vacsorával, s hajnalig tartó
mulatsággal megvendégelte az aratókat. A vacsora ilyenkor nagy tömeg hús, pörkölt,
paprikás, kásás, gulyásos, amit szabadban vasfazekakban főztek. Volt, ahol töltött
káposztát is készítettek, más helyen főtt tésztát. A lényeg az volt, hogy ilyenkor min­
denki korlátlan mennyiségben ehetett, ihatott. (Rendszerint hordó bort ütöttek csap­
ra, amelyből minden résztvevő maga ereszthetett, amennyire szüksége volt. 3 9 4 )
Az egykori nagy házépítő kalákákból vidékünkön a XX. századra már csak a kö­
zös vályog-, téglahordás maradt meg. Rendszerint vasárnap a kora reggeli órákra
szervezték ezt a munkát, melyen rokonok, ismerősök, szomszédok igával, vagy gya­
logszerrel vettek részt. Itt mindenekelőtt pálinkával kínálták az érkezőket, majd 7-8
óra körül kenyeret, szalonnát reggeliztek. 10 óra körül már be is fejezték a munkát,
hogy aki akar, templomba elmehessen.
Megyénkben legnagyobb, evéssel is kapcsolódó társas munka a szüret volt, mely
az 1950-es évekig minden szőlőskertben elevenen élt. A szüretre hívogatták a részt-