Page 178 - A népi táplálkozás Hajdú-Bihar megyében a XX. század első felében

dányban, Hajdúszoboszlón, Sárándon birkapaprikást, néhol még csigalevest is főztek,
tyúkhússal.
Az emberi életkor végén, a temetéskor megyénk egész területén halotti tort tar­
tottak. Már előbb is, a sírásókat szalonnával, borral, vagy pálinkával látták el. Hason­
lóan a halottas háznál kosztolt a fejfafaragó mindaddig, míg a fejfa el nem készült.
Magát a tort a temetés után tartották. Tudunk róla, hogy a Bihar megyei Sárréten
és környékén a XVIII. században, de még a XIX. század első felében is egész marhát
t
megsütöttek, főztek, s hordó bort megittak a oron. Gáborjánban a nők a házban,
3 8 5
a férfiak a juhszínben ültek asztalhoz, ahol birkapaprikást ettek, bort ittak. (Itt néha
még nótázásra is sor került.) Debrecenben régen a torra vargalevest főztek, marha­
hússal, főtt árpakásával. Juhtartó helységekben a juhhús, más helyen a baromfiakból
főzött húsleves, gulyásleves volt a jellemző, sült húsokkal. Konyáron a temetés után
közvetlenül a résztvevők, akik visszamentek a halottas házhoz, előbb magában ke­
nyeret kaptak, s hozzá bort.
A két világháború között kezdtek megszűnni a nagy torok, de az 1960-as évek­
től ismét kezd felújulni. Ujabban sok helyen hideg ételekkel terítenek: kolbászt, sza­
lonnát, főtt sonkát, tésztaféléket szolgálnak fel. Zsákán szokásban volt, hogy a
temetés után három nappal a környéken lakó gyerekeket meghívták a halottas ház­
hoz, akik itt bab-, vagy krumplilevest és tejbekását, újabban tejbegrízt kapnak.

A gazdasági tevékenységhez kapcsolódó ünnepek

A gazdasági élettel kapcsolatos „rituális" étkezések hagyománya minden bi­
zonnyal az egykori céhbeli élet lakomáiból merítette a példát. A tiszántúli céhes élet
egyik központja éppen Debrecen volt, így feltételezhető, hogy az itteni céhbeli lako­
mák hatással voltak a környéken élő parasztság ünnepi étkezési szokásaira is. A céh­
beli nagy társas lakomákat a XVIII. század második felétől tiltották, de ezek, ha
szerényebb formában is, túlélték a céhrendszert, s még a XX. század elejei iparos
összejöveteleken is éreztették hatásukat.
A céhekben legfontosabb közös étkezés az úgynevezet mesterasztal volt, melyet
a felszabadított legény adott a céhbeli mesterek számára. Az 1760 előtti céhlevelek
rendszerint közlik a mesterasztal kötelező menüjét. Néhányat ezek közül Ecsedi Ist­
ván, Takács Béla, Varga Gyula idézett munkáiból közlünk: 3 8 6

Gyapjúrnűvesek, 1468: A legény első beállására két jó tál étket és egy sültet,
négy pint bort ad a látómestereknek. Remekléskor pedig 8 tál étellel, sülttel, 50 icce
borral vendégelje meg a céhet.
Fésűsök, 1674: mesterasztal „Egy temérdek fazék káposztás hús, két tyúk főve,
egy malac sütve, fehér kenyér, dió, mogyoró." Ugyanők 1713-ban: Tehénhús, velős­
konccal és disznóorjával elegyesen főtt káposzta, felül eleven borssal meghintve.
Laskával, vagy rizskásával főtt kappan, vagy jó öreg tyúk. Malac, vagy lúd, vagy ru-