Page 168 - A népi táplálkozás Hajdú-Bihar megyében a XX. század első felében

a magáét ette. De ha valaki bort, vagy pálinkát hozott magával, azzal illő volt felkö­
szöntem az ebédhez jött vendéget.
Otthon a faluban asztalnál ettek, melyet hátköznapokon nem mindig terítettek
le abrosszal. Ha hideg étel volt, evőeszközt nem adtak, csak egy kés volt az asztalon,
mellyel ki-ki magának vágott annyi kenyeret, amennyire szüksége volt, vagy ezzel
vágott az asztal közepén egy tányérba elhelyezett szalonnából, kolbászból. A férfiak­
nak volt bicskája, a nők a gazdasszony tói kértek egy-egy konyhakést, azzal ettek,
ugyanúgy kézből, mint a mezőn. Ha leves is volt, mindenki kapott egy-egy tányért,
egy kanalat, újabban már villát is.
A leveses tálat az asztal közepére tették, s abból mindenki magának szedett a
merőkanállal, amennyit akart. Csak a polgárosuló parasztoknál fordult elő, hogy a
gazdasszony férjének, vagy a család tagjainak kiszedte a levest. Bár vidékünkön nem
volt olyan szokás, hogy a nők nem ülhettek az asztalhoz, azért mégis a nők legtöbb­
ször külön ettek. Voltak olyan patriarchális családok, ahol a gazda maga mellé ültet­
te a feleségét, de ha nem volt, aki felszolgáljon, úgyis mindig fel kellett állnia, tehát
inkább le se ült (Hajdúnánás, Hencida). Az viszont természetes volt, hogy a család­
tagokon kívül a cselédek és a munkások is egy asztalnál ettek a gazdával. Ilyenkor
mindig a gazda szedett először, azután életkor szerint haladtak sorba. Ha idősebb
volt a cseléd, vagy a munkás, előbb szedett, mint a nála fiatalabb családtag.
A szedéskor ki-ki számotvetett, hogy kb. mennyi jut, s úgy kellett szedni, hogy
az asztalnál ülők mindenikének jusson. Ha volt bőségesen étel, akkor a gazda vagy
a gazdasszony tovább kínálta: „szedjenek még!", „na, szeressék még!". Arra viszont
vigyázni kellett, hogy többet ne szedjenek, mint amit meg bírnak enni, mert a leg­
nagyobb véteknek számított, ha valaki nem ette meg a tányérjába kiszedett ételt. A
gyerekeknek ugyan az anyja szedte ki az ételt, de még ezeknek se volt szabad meg­
hagyni: ha nem ették meg, addig nem kaptak más ételt.
Ha több fogás volt, azt is ugyanabból a tányérból ették, s közben a tányért nem
mosták el. Bár az igaz, hogy a vastagételeket még a XX. század első felében is na­
gyon sok helyen közös tálból ették, tehát nem volt szükség a leveses tányérra. Akár
közös tálból ettek, akár nem, az az ősi szabály élt, hogy a közös tálból mindenki csak
„maga elől" vehetett, éppen úgy, mint mikor a pásztorok a közös bográcsból ettek.
Aki ezt elvétette, azt a gazda rendre utasította. (Az anekdota szerint a hortobágyi
pásztor Mátyás királynak is a kezére ütött a kerekfejű kanállal, amikor az a bogrács
másik oldalából akart húst venni, mondván: „magad elől, uram-király!") A közös tál­
ból evésnél nagy szégyen volt, ha valaki elcsorgatta az ételt. Éppen ezért minden fa­
lat alá egy darab kenyeret tartottak „kármentő"-nek.
Evés közben nem illett beszélni. Ha mégis elkerülhetetlen volt, egy-két szóval el­
mondták, amit akartak. Evés előtt a vallásos emberek imádkoztak, a katolikusok ke­
resztet vetettek. Az asztalnál is ügyelni kellett az evés ritmusára. A k i nagyon
gyorsan falta az ételt, arra azt mondták: „lúbélü", ha lassan evett: „nyámnyila". Az
ilyet meg is szólították: „meg kék kalapálni a fogát!".
Tudni kellett, mikor illett az evést abbahagyni. Rendszerint a gazda kezdte el,
és ő hagyta abba legelőbb, ha azonban még volt a tálban, akkor a többieket tovább
kínálta: „egyenek csak emberek, garas a fenekin", vagyis egyék meg mindet, ami