Page 163 - A népi táplálkozás Hajdú-Bihar megyében a XX. század első felében

sen pótolta a kemencében sült krumpli, tök. Vacsorára ettek maradék sült tésztákat,
kalácsot, néha magában kenyeret.
A gazdák asztalnál való étkezéséhez rendszerint hozzátartozott valamilyen sze­
szes ital. Bortermelő falukban evés közben, vagy utána megittak egy-egy pohár bort.
A hajdúsági és a nyírségi falukban reggel étkezés előtt rendszerint pálinkát ittak.
b) Az úgynevezett „kintlakók" a napot rendszerint családjuktól távol, asszony
nélkül töltötték, így a maguk kosztján éltek. Ilyenek voltak pl. az erdei favágók, a te­
leltető pásztorok és az olyan tanyások, akiknek családja nem élt kint a tanyán. Ezek
hétköznapokon hazulról hozott nyersanyagból készítettek maguknak ételt. Emiatt is
étrendjük rendkívül szegényes. Télen naponta rendszerint kétszer ettek, de a két ét­
kezés minősége között számottevő különbség nem volt. Az alapanyagok, a kenyér,
szalonna, száraztészta, krumpli, só, bors, paprika eleve megszabták a lehetőségeket.
Debrecen környékén pl. tipikus étel reggel a tísztaleves, délben a levestíszta. Már
változatosságot jelentett a kása (tísztáskása, fordított kása), még inkább a tej, amit
kenyérrel főként reggelire ettek azok, akik hozzájuthattak.
Ha nyúltak a napok a kintlakók is háromszor ettek, de az étrendjük így is alig
változott. Jó volt, ha nagyritkán valami húsféléhez hozzájuthattak, amit egy-egy elej­
tett nyúl, fácán, vagy a pásztoroknál a megsérült és gyors kényszervágásra szorult
juh, disznó adhatott.
c) Télen is sok volt a „tarisznyás ember", vagyis olyanok, akik több napon át
úton voltak. Ezeknek nem nagyon adódott mód főzésre, tehát többnyire hazulról ho­
zott „nyers koszton" éltek. Ilyenek a vásárra járó gazdák, hajcsárok, csőszök, kerü­
lők stb.
A sokat utazók legjobban szerették a bőrtarisznyát, mert ebben a télen nem fa­
gyott meg az étel, nyáron meg nem olvadt meg. A gazdák inkább a bőr szíjakkal, szi-
ronyokkal díszített szőrtarisznyát kedvelték. Szegényemberek nagyon sokszor
egyszerű vászonzacskóban vitték az élelmet. Ezt a nyíri falukban szütyőnek, Biharban
bakó-nak, libá-nak mondják. Régi lovas emberek ismerték a bőrből készült átalvetőt,
melyet a nyergen vetettek keresztül s kétoldalt benne tartották az eleséges tarisznyá­
kat. A pásztorok rövidebb időre a szűrük ujjában vitték az élelmet.
Utasember eledele Biharban mindig kenyér, szalonna volt. Debrecenben, s újab­
ban a gazdák más vidéken is sült húst, kolbászt, még újabban rántott húst tarisznyáz-
nak. Mellé régebben hagymát, savanyú káposztát, újabban savanyú uborkát és
természetesen fűszereket is bepakolnak. Utasember ritkán indult el egy üveg bor,
vagy zsebben, tarisznyában elhelyezhető pálinkás bütykös nélkül. Lovon, szekerén
utazók magukkal vitték a boros kulacsot is. (Még régebben, a XVIII. században a bort
juhbőrből készült tömlőben vitték magukkal.) 3 6
A napi kétszeri, vagy háromszori étkezés rendjét az utasember is betartotta.
Ilyenkor, ha tehette félrevonult, s a megszokott mozdulatokkal komótosan evett. Ét­
kezés közben senkit nem illett megzavarni. 36 2 Természetesen, üyenkor az étrend a
tarisznyához igazodott, s reggel, délben, este mindig ugyanazt ették.
E típuson belül említhetjük az iskolás gyerekek uzsonnáját. Ez sokszor nem volt
más, mint egy darab üres kenyér, jobb esetben zsíros kenyér. A jobb módú szülők tet­
tek a kenyér mellé szalonnát, sült húst, vagy kolbászt. Utóbbit a tanítók rendszerint
tiltották, mert fokhagymaszaggal töltötte meg a tantermet. A szegényebb gyerekek