Page 165 - A népi táplálkozás Hajdú-Bihar megyében a XX. század első felében

ételt vittek az aratóknak, a cséplógépi munkásoknak. Ilyenkor tányért nem mindig
vittek, hanem a szilkéből kanalazták, mártogatták ki az ételt.
Ha nem volt, aki az ebédet kivigye, vagy nagyon messze esett a munkahely a fa­
lutól, akkor a mezőn dolgozók csak tarisznyából ebédeltek. Ilyenkor a nyári ebéd
rendszerint kenyér, szalonna, esetleg mellé hagyma, vagy savanyúság, s ha volt, ak­
kor bor. Ha már nagyon unták a nyers szalonnát, akkor nyárson szabad tűznél meg­
sütötték. Erre azonban a szorgos munkaidőben sokan sajnálták az időt pazarolni,
meg a sík határban néhol tüzelőt se nagyon találhattak. így nyári hónapokban sok
helyen szinte mindennapi ebéd - néha reggeli is - a nyers szalonna kenyérrel.
Tanyás vidékeken, ahol a gazda és munkásai több napot is kint töltöttek a me­
zőn, délre rendszerint főztek, mégpedig rendszerint a megszokott pergelt levest, vagy
valamilyen tésztás, kásás, burgonyás öreg ételt. Debrecenben, a Hajdú városokban az
is gyakori volt, hogy hetenként egy napon „asszonyfőzte" ételt ettek, melyet maga a
feleség, vagy valamelyik családtag vitt ki a dolgozóknak. Ilyenkor különösen örültek
a húsos savanyú leveseknek, rántott, vagy habart leveseknek. 36 4
Hosszú nyári napokon délután 5 óra körül a mezőn dolgozók gyakran megálltak
néhány percre „ozsonyázni". Ilyenkor azt ettek, ami délről maradt a tarisznyában:
kenyeret, szalonnát, legrosszabb esetben pucér kenyeret.
A vacsora attól függött, milyen volt az ebéd. Ha délben főtt ételt ettek, akkor
a vacsora a maradékból telt ki. Ha délben hideget ettek, akkor a vacsora lett a fő ét­
kezés, s ilyenkor a gazdasszony gondoskodott róla, hogy a mezőről hazatérőket főtt
étel fogadja. Nyáron nagy melegben kedvelt nyári ételek voltak a gyümölcsciberék,
az aludttej, a tejbekása. A napi nagy folyadékveszteség miatt sokan szerették este a
savanyú leveseket, de nagyobb munkák alkalmával az sem volt ritka, hogy vacsorára
két, három fogásos húsos, tésztás ételeket főztek. A nyáresti tanyasi étkezés hasonló
módon történt. Itt még a két világháború között is sok helyen közös tálból ettek: a
tálat vagy bográcsot az asztalszékre, evőszékre tették, körülülték és hosszú nyelű ka­
nalakkal ki-ki „maga elől" - kanalazta az ételt. Ha a gazdasszony kint lakott a ta­
nyán, itt gyakrabban ettek baromfi húst, mint a faluban, de a többi étel inkább
egyhangú volt.

Tanyán lakó, de „bennkosztos" cselédek, tanyások

A kint élő cselédek kosztját Debrecenben a gazdasszony otthon egy hétre készí­
tette el. Szombaton kisült a kenyér. Vasárnap délelőtt megfőzték a vereshagymás
ecetest (kanecetes), füstölt disznóhússal. Ezt nagy cserépfazékba, vagy fabodonba
rakták. Az ételvivőnek megmondták, hogy hány embernek, hány napra való étel van
benne. Azután az edény száját bekötötték lantornával (felfújt marhahólyag, vagy hó-
lyagpapír), hogy ki ne lötyögjön. A főtt étel mellé helyezték a tésztás zacskót, sza­
lonnás zacskót, kásás zacskót, sós-, paprikás zacskót, egy szilke zsírt, zsákban
kolompírt, veres- és fokhagymát s természetesen egy nagy kenyeret. Kint a tanyán
aztán maguk osztották be, hogy az étel egy hétre elegendő legyen, hogy minden nap­
ra jusson főtt étel. Természetesen, reggelire maguknak főztek tísztalevest, estére va-