Page 183 - A debreceni és tiszántúli magyar emberek táplálkozása

343

cukortartalmú, vagy keményítőt tartalmazó anyagokból állí-
tották elő. Az utóbbiból fejlődött ki a sörkészítés.
Minden jel arra vall, hogy a legrégibb szeszesitalt mézből
készítették és méhsör volt. Később az állattenyésztéssel foglal-
t
kozó népek a ejet erjesztették meg. A lótejből erjesztik ma is
a nomádok a kimiszt, a tehén és kecsketejből a kefir-t.
Jóval később a földművelő népek rájöttek arra, hogy a
lisztes anyagokat alkoholos ital készítésére lehet felhasználni,
így került a rizsből Indiában a cangé, Kínában a dzsu, Japánban
a sakhi vagy samu, a búzából Törökországban a boza, a Bal-
kánon a kölesből a boza, a muharból a románok kedvenc itala
a braha, lisztből a görögök rt'/um-ja vagy korma-ja, a rómaiak
poseai-]SL, a rozs és árpalisztből az orosz kvasz, kukoricából az
amerikai chica.
Az árpasör készítése Egyiptomból terjedt el, ahol hitük
szerint Ozirisz isten anította a népet a serfőzésre. A serkészítés
t
központja a Nilus torkolatában fekvő Pelusiurn volt. Innen
terjedt el Trakiába, Pannoniában (Dunántúlra), ahol az őslakók
sabaja vagy canum néven ismerték, és terjesztették a sert.
Innen terjedt el az ősgermánoknál is. A komlót mint a ser
fűszerét a testvér finn nép vitte be és Szent Hildegard a ruperts-
bergi kolostor főnöknője 1079-ben elsőnek említi, hogy a komló
a serfőzés fontos kelléke.
A fenntiekből látszik, hogy a serfőzést hazánkban már a
magyarok bejövetele előtt is gyakorolták. Attila idejében az
előkelők itala a méhser volt, az árpasert a szolgák itták és
kamon-nák nevezték. Történeti adatok vannak arra, hogy az
árpaser főzése XIII. században az egész Magyarországon el volt
terjedve. Katona szerint ezt a sert venyeré-nek nevezték. Oláh
Miklós azt írja, hogy a kunok 1536-ban kölesből és vízből készí-
tettek részegítő italt és ezt boza-nak nevezték. Bizonyára balkáni
rokonaiktól tanulták.
Debrecenben is, mint nagy termelő városban régtől fogva
főzték a sert. Ezt a pert szaladser-nek nevezték. A fogyasztás
is csekély volt. A mohácsi vész után háziiparrá fejlődik és a vá-
ros is részt kér a haszonból. Báthory Kristóf 1580 március 5-én
j
kelt oklevelében elrendeli : a serfőzők utcánként a város avára 1
dénárt fizessenek. 1 1587-ben pedig dézsma gyanánt minden cse-
bertől 20 pénzt kér a városi tanács.
E teendők lebonyolítására serbírákat tart a város, akik
nemcsak a fizetéseket, hanem a ser mennyiségét is ellenőrizték.
A XVII. században már olyan jövedelmező üzlete a városnak,
hogy a főzést megengedi, de az árulást maga végzi. 1676-ban
így határoz a debreceni tanács : A sert árulni senkinek sem

1 Városi jegyzőkönyv. 1683. 716. DYL.