Page 121 - A debreceni és tiszántúli magyar emberek táplálkozása
P. 121

256

                 —   Na  egyenek,  míg  el  nem  hűl  !
                 A  család  hozzá  is  lát  úgy  Isten  igazában.  Néhány  perc  és
             alig  marad  a  tál  fenekén.  Csak  zsíros  szájak  és  kezek  jelzik,
             hogy  itt  nagytakarítás  volt.  „De  ha  ebből  egyszer  megveri  a
             gyomrát,  hamarosan  nem  éhezik  meg."  Nagyon  kedves  eledel,
             de  szegényembernek  nagyon  drága.  Inkább  húst  eszik  ezért  a
             pénzért.
                 Debrecenben   csak  tepertős-túrós  galuskát  esznek.  Tejfelt
             a nép nem  tesz  rá, pedig yakran  főzi  ! A szegényembernek  nincs
                                    g
                                                       r
             túrója,  ő  megelégszik, ha  csak  tepertő  is  van ajta.  De  kapornak
                                                                   j
             mindig kell benne lenni. Szegény ember krumplihoz mindig obban
             hozzáfér,  legtöbb  kapál  is  harmadába.  Ezért  a  galuskát  krump-
             lival  szokta  összekeverni.  Ez  úgy  történik,  hogy  a  szalonna-
             zsírban  egy  kis  vereshagymát  süt,  parányi  paprikát  tesz  bele.
                                                         t
             Az  így  felkészített  forró  zsírban  teszi  a  főtt örtkrumplit.  Ezt
             teszi  a megzsírozott  galuskára  és keveri  vele  össze. Ez  is pompás,
             de  nagyon  nehéz  eledel.  Azt  hiszem  ez  az  étel  a  katonaságtól
             terjedt  el  a  nép  között,  mert  ott  főzték  a magyar  ezredekben
             szívesen  a  „grenadirmarsot".  Ezt  a  tésztát  a  baka  nagyon
             szerette,  sőt  mi  tisztek  is  gyakran  jóllaktunk  vele.
                 Érdekes,  hogy  a  zsíros  túrósgaluska  után  egy  pár  falat
             kenyérbelet  esznek.  Ez  jó  szájízt  ad.
                                             t
                    j
                  A obbmódú    cívis,  ha  nincs úró  a  háznál,  egy  kis  zsírban
             pirított  prézlit  tesz  a  galuskára.  Ez  így  csak  kényszerűség
             és  nem  szívesen  főzik.  Diót,  mákot  a  galuskára  nem  tesznek.
                  A  galuska  levét  kiteszik  hűlni,  kenyérhajat,  korpát  tesz-
             nek  bele  és  a  disznónak  nagyon  jó  eledel  a  sós  lé.
                  A  csusza.  Öreg  tésztaétel.  A  vendéglői  nyelven  nyújtott,
             szaggatott,  vagy  kockára  vágott  galuskát  értenek  alatta.
             Túróval,  tepertővel,  sőt  tejfellel  jól  megkenve.  Ugyanezt
             mondja  róla  a  nyelvszótár 1  és  a  Ballagi 2  szótára  is.  Ezt,  a  már
             általánosan  elterjedt  szót  Debrecenben  és  vidékén  nem  is
             ismerik.  Itt  csak  galuskának  hívják.  Mindössze  pár  öreg-
             asszonyt  és  embert  hallgattunk  meg,  aki  a  szót  ismerte  és
             csusza  alatt  a  Magyar  Nyelv  Szótárában  megnevezett  fo-
             galomnak   teljesen  ellenkezőjét  értette.  Szerintük  a  csusza
             a  felvert,  kanállal  kiszaggatott  galuskának  az  a  fajtája,  me-
             lyet  nem  lével  főznek,  hanem  ami  a  sósvízbe  megfő,  galuska
             szűrővel  kiszedik,  apróra  vagdalt  sós  szalonnatepertő  zsír-
             jába  rakják,  jól  megforgatják  a  zsírban,  túrót,  tepertőt  raknak
             rá  és  úgy  eszik  meg.
                  A  felvert  galuskát  vidékünkön  ma  már  így  nem  készítik,
             hanem   néhány  idős  asszony  még  fiatal  korából  ismeri  mint
             gyakori,  jóízű,  tápláló  eledelt.
                  1
                    Czuczor—Fogarasi  :  A  Magyar  Nyelv  Szótára.  Pest,  1865.
             III.  k.  1057.  lap.
                  2  Ballagi  Mór:  A  magyar  nyelv  teljes  szótára  I.  k.  200  lap.
   116   117   118   119   120   121   122   123   124   125   126