Page 120 - A debreceni és tiszántúli magyar emberek táplálkozása
P. 120

255



                            V.  Tészták.


                            1.  Főtt  tészták.
          Az  alföldi  magyar  nép  elsősorban  tésztaevő.  Mindennap
     megkerül  asztalán  valamely  alakban  a  tészta.  Legegyszerűbb
     és  legolcsóbb  a  tésztaleves.  Már  jóval  többe  kerül  az  öregtészta.
     Ehhez  több  liszt,  zsír  stb.  kell. Ámde  ez táplálóbb,  mint  a  leves.
     A  tésztáskását  és  az  slambucot  már  előbb  említettük,  mint
     öregtésztát,  most  azokat  tárgyaljuk,  melyek  nem  tördelt
     tésztából  készülnek.
         A  galuska,  vagy  a  mai  vendéglői  nyelvjárásban  csusza,  a
     szegényember  gyakori,  sőt  ünnepi eledele.  A  gazdasszony  tiszta
            t
     tojásos észtát  gyúr  jó  keményre.  Elnyújtja,  a  nyujtótáblán
     szikkadni  hagyja,  közben  egy  nagy  vasfazékban  vizet  forral.
     Tesz  bele  sót  bőven,  gyenge  kaprot  apróra  vágva.  Tüzel  alá,
     hogy  hadd  főjjön.
         Egy  kis  lábosban  szalonnát  pergel.  A  sósszalonnát  kezei
     között  apróra  aprítja,  szép  pirosra  megsüti  és  ez  a  tepertő.
     Különösen  ízletes  a  vékonyhúsú  szalonnatepertő.  A  levéltésztát
     késsel  párhuzamosan   szalagokra  vágja.  Valami  langalóval
     (p.  o.  csutkaízikkel)  nagy  tüzet  csinál.
                                 b
                                               l
            Na  lyányom  hányjuk ele!  — szól a ányának.  Mindenik
     a  karjára  vesz  3—4  szalagot.  Egyet  elkezd  egyenletes  darabokra
     szaggatni  és  hányja  az  erősen  fővő  lébe.  Egy  szalagot  gyorsan
     elszakított,  fog  a  másikhoz,  harmadikhoz.  Néhány  perc  alatt
     minden  szalagot  elszakított  s  belehányt  a  forró  sóslébe.  Még
     megkavarja,  hogy  össze  ne  álljon.  A  tüzet  megigazítja,  hogy  jól
     langaljon  és főzi.  A  galuska  forog  a  vízben.  Kivesz  egy  darabot,
     a  körmével  megcsípi  a  forró  tésztát,  visszalöki  a  vízbe,  hadd
     főjjön  még.  Kavarint  rajta  egyet  a  hosszúnyelű  fakanállal.
     Néhány   perc  múlva  kivesz  ismét  egy  darabot,  megkóstolja.
      -  Jó  már  ! —  löki  vissza.  Veszi  a  cserép  galuskaszüröt,  kikavarít
     egy  szűrővel.  Folyik  a  forróvíz  vissza  a  vasfazékba.  Még  meg  is
  •  rázza  a  galuskát  a  szűrőben,  hogy  a  víz  hadd  csorogjon  le  róla.
     Ezután  a  nagy  cseréptálba  önti,  másikkal,  harmadikkal  is
     kivesz.  Marad  még  néhány  darab  benne.
             Na  kislyánvom,  szedd  ki,  edd  meg  ! — dja  át  a  szűrőt
                                                  a
     a  lányának.  Ő  maga  veszi  a  forró  sós tepertőzsírt,  ráönti  a  galus-
     kára.  Erősen  serceg  a forró  zsír  a galuskán.  A gazdaasszony  össze-
     rázza,  felfordítja  a  galuskát  a  forró  zsírban.  Tehéntúróval  bőven
     meghinti,  fakanállal  meg  is  kavarja.  A  jó  galuska  nem  áll  össze,
     mert  minden  része  meg  van  zsírozva.  Mindez  pillanatok  műve.
     Felül  mégegyszer  tehéntúrót  hint  rá  s  felé  sóstepertőt  szór
     bőven.  Az  asztalra  teszi  a  tálat.
   115   116   117   118   119   120   121   122   123   124   125