Page 30 - A népi táplálkozás Hajdú-Bihar megyében a XX. század első felében

ban pedig a szobába, esetleg a sütőházba. A kemence formája változhatott, de min­
denütt a kerek boglyakemence a jellemző. Egyes nyíri falukban felbukkan a szatmári
konyhai kemence is. A bihari részeken a kemence mellett a XIX. század végéig nyílt
tüzelésű kandallók, a XX. századtól zárt tüzelésű „spórok" is épültek. 8 1
A pitarban megyénk egész területén nyílt tüzelőpadkákat találhattunk. Ez több­
nyire a konyha közepén, a hátsó fal mellett állt, de néha a kemence előtti padkán
főztek. Bármüyen volt a formája, rajta nyílt tűz égett, s ezen a vasmacska, vagy tü-
zikutya, illetve a háromláb segítségével főztek. A vasháromlábat helyettesíthette az
ugyancsak három lábon álló, hosszú fogóval ellátott vas serpenyő. Tájunkon a tűz
fölé függesztett, láncon csüngő vas- vagy rézbogrács, főleg a Hajdúságban és a nyíri
részeken reliktumokban előfordul, kivételesen a bihari Zsákán is felbukkan, de se-
holse tekinthető tipikusnak. A nyüt tüzelő, és a kemence füstjét a pitar hátsó részét
kitöltő hatalmas szabadkémény, vagy pendelykémény vezette ki a szabadba.
A XX. században a nyílt tüzelésű konyhai tűzpadkákat mindenütt felváltották a
vályogból épült, később vaslemezekből készült zárt égésű takaréktűzhelyek, a spórok.
A nyílt, szabad tűz ettől kezdve csak a puszták, esetleg a tanyák jellegzetes főzőhe-
lye, melyen szolgafára akasztott vasfazíkban, bográcsban főznek.
A falusi háztartások elengedhetetlen kellékei a katlanok, amelyekre az üstöket
lehetett helyezni. Az üstházat, vagy katlant beépíthették a sütőházba, a pitarba a ke­
mence előtti padkára, a szabadban álló kemence mellé, sőt igen elterjedt volt a bá­
doglemezből készített, belül sárral kitapasztott hordozható katlan is. Üstben
olvasztották a zsírt, forraltak benne vizet, használták lekvár főzésre, szappan főzésre.
Üstben főzték a takarmánynak való burgonyát, melegítették a disznó ennivalóját, te­
hát mindennapos szükséglet volt. Főleg a katlanban tüzeltek a lassan égő tőzekkel,
vagy más rossz minőségű tüzelővel.
A szabad tűznél néha úgy sütöttek, hogy az ennivalót beletették a tűzbe
(krumpli, tök, tengeri stb.). A tojást, leölt madarat, vadat olykor sárba tapasztották,
úgy tették a tűzbe. Legtöbbször a tűz fölött nyárson sütöttek. A nagyobb vasfaze­
kat egyesek állványra kötött láncon csüngették a tűz fölé. A szabad tűz jellegzetes
tüzelője az árvagané, vagy juhállások közelében összesepert ún. juhporf
Előfordulhattak a megszokottól eltérő, különleges tűzhelyek is. Dyen pl. a sárré­
ti földkemence, mely valójában kis halom oldalába vájt lyuk, amelyben lehetett süt­
n i . 8 4
A tüzet a gyufa feltalálása előtt mindenütt acél-kova-tapló segítségével, tehát
csiholással gyújtották. A csiholó acéloknak igen nagy változatosságát ismerjük, me­
lyeket pásztorok még a XX. század első évtizedeiben is használták.
A tüzelés hagyományos eszközei tájunkon nem mutatnak különös eltérést az
Alföldről ismert formáktól. A kemence legfontosabb eszköze a parázs, hamu kihúzá­
sára, elrendezésére szolgáló szfvanó, a tűz élesztését segítő piszkafa, a kemence al­
ját tisztára seprő, virágzó nádból kötött píhseprü, a kemence alját hűtő, vízbe
mártható rúdra kötött rongy pemet. A cserépfazék betolására, kivételére a XX. szá­
zad elején még általánosan használták a fazéktoló szekeret, melynek neve megyénk-