Page 28 - A népi táplálkozás Hajdú-Bihar megyében a XX. század első felében

azonban a szakirodalom nem egységes. Ecsedi István pl. meg sem említi a „tiszán­
túli magyar ember" halfogyasztását, ugyanakkor más leírások pedig a halak mérhe­
tetlen bőségéről szólnak. Kétségtelen, hogy a halételeket illetően elég szegényes
adatokkal rendelkezünk. Az ismertebb halételekről rendszerint kiderül, hogy azok
csak a legújabb időben váltak ismertté a nép között. A parasztemberek általában
nem nagyon szeretik a halat, vagy legalábbis nem szeretnek bajlódni a szálkájával,
így könnyen valószínűsíthető, hogy a halfogyasztást ületően Ecsedi Istvánnak van
igaza.
Még nehezebb a csík megítélése, hiszen ez a „kígyóféreg" a múlt századi lecsa-
polások után eltűnt vidékünkről, így már a legöregebb emberek is csak hallomásból
emlegetik a csíkot. 3 Osváth Pál szerint a XIX. század derekán még mázsaszámra
fogták, s szinte egész nyáron főzték, ették a csíkot, mások szerint nem valami jóízű
húsa volt. 7 4
Megyeszer te tudnak róla, hogy serdülő gyerekek tavasszal kiszedték fészkeikből
a kövér varjúfiókákat, ezeket lábaiknál fogva egy rúdra akasztották, a vállukra véve
hazavitték^ s otthon anyjuk megfőzte. 15-20 kisvarjúból kitelt a vasárnapi ebédje a
családnak. Osváth Pál említi, hogy „Némely köszvényes ember orvosság gyanánt
eszik gólyahúst . " Arról is tud, hogy egyesek a darunak a húsát is megették. 7 7
7 6
Egyelőre a Hortobágyról és Tiszacsegéről van adatunk rá, hogy „a gyerekek
nyáron a nagy zöld sáskákat nyárson megsütötték, s sáskatojással telt potrohájukat
megették". Állítólag ugyanitt a lepke és a méh mézszerű édes folyadékkal telt pot-
roháját is megették. 7 8
Vér. A leölt állatok vérét többféle módon felhasználták. Ecsedi István hallott ró­
la, hogy egyes henteslegények, bellérek megitták a meleg vért, sőt némelyek a tüdő­
baj gyógyszerének tartották. 7 9 Legtöbben azonban a nyers vértől undorodtak, s a
vért csak alapanyagnak tekintették. Elsősorban a sertés és a baromfiak vérét hasz­
nosították, a juh és a szarvasmarha vérét zömmel elfolyatták.
Belszervek. A leölt állatoknak csaknem minden szervét alapanyagként felhasz­
nálták. Igen fontos pl. a sertések hája, szalonnája, minden állat mája, szíve, veséje,
tüdeje, lépe, a fiatal hím állatok heréje, az agyvelő, a gyomor és a belek, a hozzájuk
tartozó fehérmájjal, fodorhájjal, bélkövérrel, recehájjal. Van, aki még a szemeket is
elfogyasztja. A szarvasmarha és a juh faggyúját a húsával együtt megeszik, de külön
nem szerették, bár egyes nyírségi falvakban ismerték a „birkatepertőt", melyet a juh
faggyújából sütöttek.