Page 23 - A népi táplálkozás Hajdú-Bihar megyében a XX. század első felében

ÁSVÁNYI EREDETŰ ALAPANYAGOK

Víz. E témakörön belül első helyen kell szólni a vízről. A XIX. század végéig leg­
több helyen „élő vízből" táplálkoztak. Élő víznek számítottak elsősorban a folyók. A
hegyek felől érkező Körösök, Berettyó, s a különböző kisebb erek vizét mindenütt t­
i
ták. De még az ezekből táplálkozó lápok, az itt vágott lápikutak vizét is jónak tar­
tották.
A múlt századi folyószabályozások után a vizek természetes folyása sok helyen
megrekedt, a különböző holtágakban a víz megposhadt, az egyetlen mederbe terelt
folyók vize egyre több fertőzésnek volt kitéve, így a század végétől mind több helyen
a 3-10 méter mélyen található talajvizet igyekeztek ásott kutak segítségével feltárni.
Sajnos, az ásott kutak vize már ebben az időben is sok helyen ihatatlan volt, külö­
nösen a lakóterületeken belül. Ekkor kezdték fúrni az artézi kutakat, melyek 100-
300 méter mélységből adtak iható vizet. Tájunkon azonban legtöbb artézi kút vize
langyos és meglehetősen gázos volt. (sok kutat meg is lehetett gyújtani.) A mezőn
dolgozók azonban a legújabb időkig az ásott kutak vizét itták. Amelyik kútból többet
ittak, azt minden tavasszal kitisztították, vizét kimerték, hogy az friss vízzel töltőd­
jön fel. így is voltak „rossz kutak", amelyekből nem ittak.
A „jó vizet" régebben cserép korsóban vagy faedényben vitték magukkal a me­
zőre. Az 1930-as években elterjedt zománcozott „bádog kannában" a víz hamar me­
legedett, ezért sokan még ekkor is ragaszkodtak a cserépkorsóhoz.
Só. Legfontosabb ásványi alapanyag a só, melyet régebben a nagyváradi sórak-
tárban vettek meg, többnyire darabos „kősó" formában, melyet odahaza a sóderálón
őröltek porrá. Később mindenki a boltban vásárolta a sót.
Borkő. A kristályos borkősavat, melyet különféle ételek savanyítására használ­
tak, a boltokban árulták.