Page 19 - A debreceni és tiszántúli magyar emberek táplálkozása
P. 19

167


      nyomogatja  a  lébe.  Főzi  a  tésztáskását  pompás  illatot  terjesztve
      mindenfele.  Míg  a  levét  el  nem  fövi,  addig  megkavarható.  Mikor
      a  levét  elfőtte  és  sülni  kezd,  már  csak  fordítható.  A  főző  leemeli
      a  bográcsot,  függőleges  tengely  körül  megrázza,  a  jó  zsíros  étel
      összeáll,  de  nem  ragad  a  bogrács  falához,  hanem  forog  benne.
      Mikor  ezt  megpróbálta,  vízszíntes  tengely  körül  forgatja.  A  te-
                                            l
      teje  az  aljára  billen.  Kanalával  a  szélét enyomkodja  úgy,  hogy
      a  teteje  domború  lesz.  Régen  a  kásafőzéshez  külön  hosszú  erős-
      nyakú  és  nyelű  vaskanalat  használtak.  Ezt  kásakavaró-nak
      nevezték.  Kellett  is,  mert  a  sok  anyagot  erősen  kellett  kavarni.
      Újra  felakasztja  a  tűzre,  vagyis  a  parázs  felé.  Most  már  nem
      lánggal  ég  a  tűz  és  az  összeállott  étel  szép  lassan  sül.  Erre  újból
      leakasztja  és  kétszer  a  függőleges  tengely,  egyszer  a  vízszíntes
      tengely  körül  megforgatja,  most  a  teteje  fordul  le.  Újra  fel-
      teszi.  Már  az  alsó rész  pirul,  ez  a  legfinomabb  falat.  Újra  és  újra
      forgatja,  hogy  csak  süljön,  de  ne  égjen  meg.  Egy  régi  jó  szokás
      szerint  32-szer  kell  megforgatni,  akkor  jó.  Ezt  a  munkát  csak
      férfi  tudja  elvégezni,  bográcsban,  szabad  tűzön,  nem  konyhán
      s  ezért  az  a  tésztáskása  jó,  amelyiket  férfi  és  nem  asszony  főz.
          A  magyar   szerint  főznek  tésztáskását  olyat,  amelyikben
      sok  tészta  és kevés  kása  van.  És  kásás  tésztát,  amelyikben  arány-
      lag öbb  a  kása,  mint  a  tészta.  A  tésztáskása  ősi  magyar  eledel,
         t
      ízletes,  de  zsíros,  ezért  nehéz  étel.  A  nép  szerette  és  rigmusban
      dicsérte  :
                   Barna  Tóthék  jól  élnek,
                   Öreg  kását  sokat  főznek.

          4.  Az  öhön,  slambuc  későbbi.  Ez  már  pirított  tésztából  krum-
      plival  készült.  Mivel  a krumpli  nálunk  az  Alföldön  csak  az  1850.
      években  terjedt  el,  ezért  kései,  de  jó  eledel.  A  magyar  a  főzést
      kolompirhámozással  nyitja  meg.  Mikor  elég  kolompirt  meg-
      hámozva,  karikára  felaprította,  fog a pergeléshez.  A  sósszalonnát
      apróra  darabolja,  egyenesen  a  vasfazikba.  A  vasfazikat  felteszi
      a  tűzre,  lassan  süti,  közben  kavarja,  hogy  meg  ne  égjen.  Mikor  a
      szalonna-tepertő  pirulni  kezd,  tördelt  tésztát  rak  bele,  annál
      jobb,  minél  jobban  összetördeli  a  tésztát,  belekavarja  a  zsírba
      és  süti.  A  zsíros  tészta  szépen  pirul,  ő  nem  hagyja  félben,  süti,
      míg  sötét  piros  nem  lesz.  Bizony  már  füstöl  is,  de  a  tésztába
      nincs,  amelyik  megégett  volna  és  fekete  lenne.  Leveszi  a  tűzről,
      leteszi  a  földre,  kavarja,  míg  a  sülése  meg  nem  szűnik.  Ekkor
      félretolja  a  tésztát  és  egy  fél  kanál  jó  paprikát  tesz  a  zsírba.
      A  zsír  a  paprikától  erős  pezsgésbe  jön,  a  forró  zsír  bordó  piros
      lesz.  Ekkor  összekavarja  a  paprikás  zsírt  a  pirított  tésztával,
      a  kolompirt  ráteszi,  ezt  is összekavarja  a  tésztával,  s  annyi  vizet
      tölt  rá,  hogy  felérje.  Sót  tesz  bele,  felakasztja  a  főzőfára,  vagy
      otthon  ráteszi  a  vaslábra,  jó tüzet  rak  alá,  a  vékony  vasfazikban
      gyorsan  felfő  a  tészta,  nem  ázik  el.
   14   15   16   17   18   19   20   21   22   23   24