Page 110 - Debreceni Nagyerdő

sítésekben. Kiszely (64) Az Erdőmesteri Hivatal cserebogár összegyűjtési
kísér- letei sem vezettek eredményre. Ezekre a területekre a háborús
időszakokban a gyökérsarjról is kiválóan terjedő akác be tudott „gyalogolni”.
Az akác sarja- kat a pajor nem károsította.
A sarjaztatási erdősítési módszert a természet produkálta, így nem került
„pénzbe”. A makkvetés és csemeteültetési új technológia viszont komoly
költ- séget jelentett. A mindenkori „hajtóerő”, a plusz akkor is hiányzott. A
pénzhi- ány kényszere szülte a speciálisan debreceni VÁKÁNCSOS erdősítési
techno- lógia bevezetését.
Az „ingyen” erdősítő vákáncsos vállalkozó a minimális előnyökért vállalta
ezt a rabszolga jellegű szolgáltatást. Munkájuk során megtapasztalták, hogy
a tölgy fafajú erdősítés akkor fejlődik, ha az oldalágait meghagyják. A tölgy-
nek az a tulajdonsága, hogy magassági növekedése csak akkor indul meg, ha
maga körül a talajt árnyalja. A vákáncsosok ezért állandóan nyesték az olda-
lágakat, mert az erdősítés az állomány „bezáródása” területének elhagyását,
megszokott életterének felhagyását jelentette.
A tölgy fafajjal történő erdősítés nehézségei az akác esetén nem jelentkez-
tek. A vágásterületen összeszedhető akác sarjhajtásokból és a megnevelt ma-
goncokból az akácerdősítés sokkal hamarabb sikerre vezetett, három év alatt
beállt az állomány. Így a vákáncsos erdősítési mód a tölgy rovására az akác
nagyfokú elterjedését eredményezte.
A második világháborúig folytatott vákáncsos erdősítési módszer a Na-
gyerdőbe nem való akác túlzott elterjedését eredményezte. Az amúgy is ter-
mőhelyét vesztő kocsányos tölgy termesztését az 1950-es évek elején szor-
galmazott gyorsan növő fafajok (akác-nyár) ültetési kényszere hátráltatta.
A tölgy aprólékos munkát igénylő termesztését, az állomány felé ültetett „elő-
használati nyártelepítés” kötelezővé tétele nehezítette. A lánctalpas tuskózó
és mélyforgató gépek bevezetése minél nagyobb vágásterületek (4-től 12
hektá- rig) kialakítását várta el az erdészektől. A Nagyerdő egészségvédelmi
rendel- tetésbe sorolása sajnos nem nyújtott védernyőt a nagyüzemű üzemi
erdősítési technológiák kivédése elé.
A Trianonban elvesztett erdőkincs, a világháborús erdőkárok után, az újjá-
építés fahiánya politikai felhangot kapott. A gyorsan növő akác és nyár ültetési
kényszerét még a Nagyerdő esetében sem lehetett kivédeni.
A második világháború után is folytatódtak a háborús károsodások. Az
akkori természetvédelmi területen katonai táborokat létesítettek. A sátrak és
egyéb tábori létesítmények elhelyezése víz, villany bevezetése, az
átláthatóság biztosítása az aljnövényzetben óriási károkat eredményezett. A
cserjeszintet kivágták, a talajéletben és a lágyszárú növényzetben hasonló
károk keletkez- tek, mint az oly nehézségek árán megszüntetett legeltetés. A
talaj tömörödött, az idős cserjék elsőként adták meg magukat. A Biogallal
szemben tervezett

110