Page 54 - Debreceni Nagyerdő

A huszárok hiába vigyázták a fákat, mert azok nem bírták a
megpróbáltatást és természetesen vízhiányban elpusztultak.
A szájhagyománnyal ellentétben nem huszárok őrizték, hanem a magisztrá-
tus által kinevezett csőszök. A Felsőjárásra – így a Nagyerdei állásra –
Jámbor Istvánt, míg az Alsójárásra Kis Jánost nevezték ki erdővédnek. DVL
(27) 1820 Jámbor sok más feladata miatt nem tudta megakadályozni a
tördelést, de a nagyobb hiányt a nem nyárnak való homoktalaj okozta.
Keresztszegi Szabó János erdőmester utasítja is a fürmendert (erdőfelügyelő,
erdőgondnok), hogy a Nagy-Erdőből ássanak kis suháng méretű juhar, gyer-
tyán, nyárfácskákat és a fák pótlását vezényeljék le. Ordas (77)
Az így létrejött vegyes fasor is nagyon hézagosra sikeredett. Ezért is, továbbá
Simonyi kérésére, a fürmender 1822-ben akác csemetékkel újra ültette a Na-
gyerdei allét. Védelmük és locsolásuk megszervezésével az akác fasor
szépen megmaradt.
Ordas Iván Simonyi óbester c. könyve szerint 1889-ben – 70 éves koruk-
ban – derékban lefűrészelték az akácokat, de azok nem hajtottak ki. Így 1890
tavaszán kiásták a tuskókat és helyükre 728 db akác suhángot ültettek.

A SIMONYI ÚTI FÁK SORSA
A Debrecen című napilap 1931. január 9-i számában Fényes Ernő a 4 soros
akácfasort nemcsak egy visszaemlékező cikkel, Fényes (72) majd egy verssel
is elbúcsúztatta.
,,Sikerült fellelnie Fábián Antal 77 éves ny. erdőőrt, aki 1890 tavaszán 12
emberrel sokadszorosan ültette el az akác suhángokat. A leírás szerint az 1929
téli fagy okozta a korai 41 éves korban való kivágásukat. A kegyetlen hideg
decemberben, és az év elején különösen februárban olyan pusztítást végzett,
hogy még a föld is „megrepedezett kínjába”. A pusztítást még fokozta, hogy
nem volt hótakaró így az akácfák fele kifagyott.”
A városi közgyűlés 1930. december 14-én határozott a fasor kivágásáról és
hársfával való cseréjéről.
Fényes Jenőt a szomorú látvány a következő búcsú sorokra ihlette.

KIVÁGTÁK A VÉN AKÁCOST . . .
A SIMONYI ÚTI FÁK EMLÉKÉRE

„Kivágták a vén akácost, földre hullt a lombja,
gémberedett haját-gallyát szellő széjjel hordja,
földben maradt csonkja rönkjét hosszan el-
elnézem, megsimítom, várja is tán az én
érintésem.
S panaszba kezd a béna törzs: senkinek sem
ártott, senkinek sem árulta el, hány szerelmes járt
ott,

54