Page 227 - A debreceni és tiszántúli magyar emberek táplálkozása

387

tőkét vett ki-ki maga alá, vagy a félvékába gyűri felső gúnyá-
ját. Az étkezést megtisztelik. Kalapjukat még a szabadban is
étkezésnél leteszik a földre, maguk mellé vagy az asztal alá.
A magyar ember az étkezésben rendet tart, az asztalnál
fegyelmezett. Mikor az asztalhoz ülnek, a kapalot a földre teszik,
a fiatalok eresztik maguk elé az öregebbeket. Mindenki maga
vág magának kenyeret. Előbb az öregek vágnak, azután a
fiatalok. Nem szívesen vág egyik a másiknak, mert nem tudja
mennyi kell neki. A kenyeret meghámozzák, a kenyérhajat
csomóra teszik és a kint örvendező kutyáknak adják. Nem mor-
zsálják, mert ,,sok szem búzából lett a kis morzsa is". Az asztal-
főn a gazda ül. A gazdasszony nem ül le, a konyha körül
sürgölődik, ha nincs dolga, félre ül, hagyja a férfiakat enni.
ő később eszik. Mikor mindenki elhelyezkedett, kenyeret vá-
gott, a gazda felemeli a ka-
nalát. Amen ! — mondja
nagy felszóval és belemeríti
az ételbe, a többiek követik.
Régi ételelőtti imádság ma-
radéka ez az egy szó. Én
még imádkoztam testvére-
immel az étel előtt, sőt va-
sárnaponként a házi isten-
tiszteleten, melyet nagy-
anyám tartott. Ma már ez
is kiment a divatból. Fig. 130. ábra.
A magyar a főtt ételt Evőszék a debreceni tanyán.
mindig meghűlve eszi. A ta- Speisestuhl auf einem Debrecener
nyák tornácában láncon lóg Gehöft.
egy fa- vagy vashorog, erre
akasztják a megfőtt ételt a vasfazékban és ott hűl. Meg-meg
kavarják, hogy hamarabb hűljön. Mikor meghűlt az evő-
székre teszik. Előbb késhegyre szúrt kenyérbéllel a zsírját
mártják. így még jobban meghűl.
Míg az étel hűl, az embereket ebédhez hívják. Az ebédhez
t
hívás ősi szokás szerint megy a anyán. Ha az emberek a tanyá-
tól távol vannak s a sík területen semmisem gátolja a kilátást
a kútgém végére ponyvát terítenek, feleresztik és ez jelzi, hogy
jöhetnek enni. Félszázaddal ezelőtt a disznóval messze elkóbor-
gott kondást is így hívták enni. Ha pedig a munkások erdős
területen dolgoztak, hol a kilátás akadályozva van, méteres
fadudával hívták enni a napszámosokat. A duda mély hangja
messze elhallatszott az erdőben. Mikor meg nem kellett, a vályú-
vízben hevert, hogy szét ne száradjon.
Ezenkívül kisebb melegszavú ökörszarv dudákat is hasz-
náltak hívónak. IIa ilyen szerszám sem volt, a hagyományos
nyújtott kiáltással hívtak ebédelni : Enni héééé-ééé !
20*