Page 41 - A MAGYAR KIRÁLYI DEBRECENI 2. HONVÉD HUSZÁREZRED A NAGY HÁBORÚBAN

a cserelátogatás megtörténik, megtelefonálom Abonyi ezredesnek és kérem, hogy
várja a vendégeket. Kitűzzük a visszatérés pontos idejét. A forráshoz 18 órára. Innen
mindenikünk visszatér övéihez.
Szemünket bekötik, engem egy óriás orosz nyakába kap, mint a pelyhet. Megindul velem,
utánam a többi. Az orosz tiszteket és altiszteket (természetesen bekötött szemmel) az
ezred másodtisztje vezeti az ezredtörzs fedezékébe. Kb. 20 percnyi út után – mindent
láttam útközben és tudtam, hogy merre megyünk – az én nagy orosz barátom letesz
egy igen szép tágas, mintaszerűen felterített asztal mellé, egy fedezékben. Egy don-
kozák alezredes fogad. Tökéletesen beszél németül, a legszívélyesebb szavakkal üdvözöl.
Mellette nyolc don-kozák tiszt, négy tüzértiszt, egy nagy hajú és szakállas, apostol-külsejű
pap, két orvos. Asztalhoz ülünk, elsőrendű étel és ital, fesztelen beszélgetés mindenről,
csak a háborúról egy szó sem. – Egyszerre, egy momentum, teljes csend! Az alezredes
mosolyogva szól hozzám: »ugye az urak is haza gondolnak, lélekben otthon vannak, na,
de talán majd csak egyszer hazakerülünk, ha Isten is úgy akarja, vagy ki tudja?«
Az idő múlik, indulni kell a forráshoz. Búcsúzunk. Nem akarok érzelegni, sokat irkálni.
De mondhatom, két szerető testvér nem búcsúzik el egymástól különben, férfiasabban,
szebben, mint ahogy mi búcsúztunk egymástól.
Az én kis kozákom, a tőlem kapott órával a kezében, nagyban magyarázza, hogy ne
menjünk még, van idő, sok híja a 18 órának.
Felejthetetlen húsvét! Felejthetetlen délután!
Már mi régen a forrásnál vagyunk, a 18 óra régen elmúlt, 19 felé igyekszik az idő. Mondja
is a don-kozák főhadnagy, a kísérő tisztünk, úgy látszik, hogy az ő bajtársai igen-igen jól
mulathatnak odaát, végre megérkezik a két orosz tiszt és altiszt.
Hangulatuk nem cáfolja meg a minket kísérő bajtársuk előbbi szavait. Dicshimnuszokat
zengenek a nálunk eltöltött időről s beszédüket azzal fejezik be, hogy »nincs a világon
több olyan lovas nemzet, mint a magyar és olyan katona, mint a magyar huszár!« Az
orosz altisztek nem szólnak semmit, talán a meghatottságtól, lehet, hogy mástól is, mert
folyton csak csókolózni akarnak!
Hazaérkezünk. Abonyi ezredes vár, jelentkezem, elmondok mindent. Ő is elmondja,
hogy milyen nagyszerűen találták magukat nálunk az orosz vendégek. De egyet elhallgat.
Bajtársaimtól tudom meg, hogy felköszöntötte az orosz tiszteket és az orosz nemzetet,
mégpedig olyan szép beszéddel, hogy az egyik kozáktiszt erővel kezet akart neki csókolni
a mi európai hírnevű, kiváló lovas, bátor, daliás, parancsnokunknak, megboldogult
Abonyi Antal királyi kamarás, ezredes úrnak.
[…]
Méltán kérdezheti bárki is, hát ellenség volt ez?!”
Az 1915-ös esztendő karácsonya az oroszországi Galuziában érte az ezredet. December
23-án újra az első vonalba vezényelték huszárjainkat. A 9. honvéd huszárezred állásának
balszárnyát vették át. Négy századából a Streicher-, a Maasburg- és a Pálffy-század az első
vonalba került, míg a Dömötör-század a tartalékot képezte.
„December 24-e gyönyörű, kellemes időt hozott a huszároknak. A szemben álló oroszok
között is csend honolt. Az ezredtörzs a gyár melletti épületben rendezkedett be. Máglyák
sokasága világította meg az estét, ennek fényénél vonultak a közelben lévő csapatok az
istentiszteletre. A katonák gondolatai hazaszálltak szeretteikhez, így, ha csak lélekben is,
de együtt lehettek a szent ünnepi estén családtagjaikkal”.
Az ünnep egyéb változást is hozott az ezred életében. Hadosztályparancsnokuk, gróf
Bittinger Nándor megvált posztjától. Utódja Czitó Károly tábornok lett.
Szilveszter napján Flohr János ezredparancsnok az alábbi újévi parancsot adta ki:

- 39 -