Page 29 - Csárdakönyv_1-45
P. 29
Petőfi Sándor verseiben költői szépséggel
jeleníti meg ezeket az éveket: Van szállásom itten s ennem-innom ingyen,
Sohasem volt ennél jobb gondviselésem.
István öcsémhez Az ebédre nem kell senkit is megvárnom,
És mindnyájan várnak énrám, hogyha késem.
Tudom, sokat kell fáradoznotok. Csak egyet sajnálok: az öreg kocsmáros
Örök törődés naptok, éjetek, Összekoccan néha jó feleségével;
Csakhogy szűkecskén megélhessetek. No de amint összekoccan, meg is békül...
Szegény atyánk! ha ő úgy nem bízik Áldja meg az isten mind a két kezével!
Az emberekben: jégre nem viszik.
Mert ő becsületes lelkű, igaz; Elbeszélünk néha a letűnt időkről.
Azt gondolá, hogy minden ember az. Hej, régibb idői boldogak valának!
És e hitének áldozatja lett, Háza, kertje, földje, pénze, mindene volt,
Elveszte mindent, amit keresett. Alig tudta számát ökrének, lovának.
Szorgalmas élte verítékinek Pénzét a hitetlen emberek csalása,
Gyümölcseit most más emészti meg. Házát a Dunának habjai vitték el;
Mért nem szeret úgy engem istenem? Így szegényült el a jó öreg kocsmáros...
Hogy volna mód, sorsán enyhítenem. Áldja meg az isten mind a két kezével!
Agg napjait a fáradástól én
Mily édes-örömest fölmenteném. Alkonyuló félben van már élte napja,
Ez fáj nekem csak, nyugodt éltemet S ilyenkor az ember nyugodalmat óhajt,
Most egyedül ez keseríti meg. S őreá, szegényre, a szerencsétlenség,
Tégy érte, amit tenni bír erőd; Őreá mostan mért legtöbb gondot és bajt.
Légy jó fiú, és gyámolítsad őt. Fáradoz napestig, vasárnapja sincsen,
Vedd vállaidra félig terheit, Mindig későn fekszik, mindig idején kel;
S meglásd, öcsém, az isten megsegít. Mint sajnálom én e jó öreg kocsmárost...
(Pest, 1844. június) Áldja meg az isten mind a két kezével!
Biztatom, hogy majd még jóra fordul sorsa;
Jó öreg kocsmáros Ő fejét csóválja, nem hisz a szavamnak.
„Úgy van, úgy” szól később, „jóra fordul sorsom,
Itt, ahonnan messze kell utazni, míg az Mert hisz lábaim már a sír szélén vannak.”
Ember hegyet láthat, itt a szép alföldön, Én elszomorodva borulok nyakába,
Itten élek én most megelégedéssel, S megfürösztöm arcát szemeim könnyével,
Mert időm vidáman, boldogságban töltöm. Mert az én atyám e jó öreg kocsmáros...
Falu kocsmájában van az én lakásom; Áldja meg az isten mind a két kezével!
Csendes kocsma ez, csak néha zajlik éjjel.
Egy jó öregember benne a kocsmáros... (Szalkszentmárton,
Áldja meg az isten mind a két kezével! 1845. augusztus 20. és szeptember 8. között)
29
