Page 24 - Csárdakönyv_1-45
P. 24
Petőfi Sándor: A csárda romjai
T Az isten házából csárda!... és miért ne?
e vagy, oh szép alföld végtelen rónája,
Lelkem legkedvesebb mulatótanyája. Itt és ott élhetünk az isten kedvére;
Az a görbe felföld hegy- és völgyeivel S láttam én csárdákban tisztább szíveket már,
Könyv, melynek számtalan lapját forgatni kell, Mint kit naponként lát térdelni az oltár. -
De te, alföldem, hol hegy után hegy nem kél, Csárda, eldőlt csárda, még mikor tebenned
Olyan vagy, mint a nyilt, a fölbontott levél, Utasok vigadtak, utasok pihentek!
Amelyet egyszerre általolvashatok; Fölépít tégedet újra képzeletem,
S vannak beléd írva szép, nagy gondolatok. S vendégidet színről-színre szemlélhetem:
Mint sajnálom én, hogy egész életemet Itt görcsös botjával egy vándorlólegény,
Itt kinn a pusztákon töltenem nem lehet! Ott zsíros subában egy pár szegénylegény,
Itt szeretnék élni a puszták közepin, Itt hosszu szakállal egy üveges zsidó,
Mint Arábiában a szabad beduin. Amott egy drótostót s több ilyen borozó.
Puszta, puszta, te vagy a szabadság képe, Hát a szép csaplárné fiatalságával?
És, szabadság, te vagy lelkem istensége! Mostan ölelkezik egy hamis deákkal,
Szabadság, istenem, még csak azért élek, Kinek a bor kissé megzavarta fejét,
Csak azért, hogy egykor érted haljak én meg, De a szép menyecske még jobban a szivét.
S síromnál, ha érted onthatom véremet, S hol a vén csaplár, hogy ezért föl nem pattan?
Meg fogom áldani átkos életemet. Kinn a kazal végén álmodik nyugodtan...
De mi ez? sír... halál... hova nem vetődtem! Kazal végén akkor, most már lenn a sírban,
Nem csoda különben, mert rom van előttem. És a szép fiatal menyecske is ott van,
Nem váromladék ez. Csárdának romjai. És a hamis deák s mind, kik itt boroztak.
Hanem hiszen azt az idő nem keresi: Ők valamennyien már rég porladoznak.
Mely'k milyen épület? vár-e avvagy csárda? A csárda is vénült, vénült és roskadott,
Ennek is, annak is reálép falára; Leüté fejéről a szél a kalapot,
S hova az idő lép, omlik, ha kő, ha vas, A födelet.. ekkép áll hajadon fővel,
És neki semmi nem alacsony, nem magas. - Mintha urával beszélne, az idővel,
Hogy van, hogy e csárda kövekből épüle? S kérné alázattal, hogy kissé kimélje;
Holott kőtermésnek nyoma sincs körüle. Hanem sikeretlen esdeklő beszédje.
Itt régente falu avvagy város állott, Dűledez, dűledez; félig ismerni csak:
Míg nem nyögte hazánk a török rabságot; Melyik volt az ajtó, melyik volt az ablak.
(Szegény Magyarország, szegény édes honom, Még áll s emelkedik az éghez kéménye,
Be sokféle bilincs volt már lábaidon!) Mint a haldoklónak utósó reménye.
E hajdani várost földúlta az ozmán, Pincéje beomlott, a kút is mellette,
Kő kövön nem maradt, csak az isten házán. Honnan az ostorfát valaki elvitte;
A templom maradt meg - de ez is betegen - Csak az ágas és a gém van meg épségben,
Hogy a pusztulásnak gyászolója legyen. Egy mogorva sas űl a gém tetejében.
És gyászolt a templom több hosszu századot, Legmagasabb hely a pusztán e gém vége,
Míg végre bujában össze nem roskadott. Azért ült föl a sas ennek tetejébe.
Hogy haszna ne vesszen széthullott kövének, Fönn űl és merően maga elé bámul,
Belőle e helyen csárdát épitének. Mintha gondolkodnék a mulandóságrul.
Az isten házából csárda!... és miért ne? Fölötte lángol a nap, az égnek i a,
Ott léleknek: testnek szolgált itt enyhére. Lángol, mert kebelét a szerelem vívja;
És nem ugy részünk-e a test, mint a lélek? Szeretője, aki epedve néz rája,
Egyenlőn kedveznünk kell mind a kettőnek. Délibáb, a puszták szép tündérleánya.
Szalkszentmárton, 1845. október 8 – 16. között
24
