Page 5 - Debreceni Nagyerdő

tele az erdőtől függött. A technika fejlődése megfordította ezt a viszonyt és az
erdőt tette az ember függvényévé.
Ma az ember számára az erdő nemcsak élelmet, rejteket, faanyagot adó hely.
Jelentősége tovább bővült. Ma már betölt egy úgynevezett közjóléti szerepet.
Otthont ad kikapcsolódásra, a pihenő, séta és kiránduló erdők az ember rek-
reációs igényeinek a kielégítését szolgálják.
Változott az erdőgazdálkodás szerepe, feladata is. A szűkebb értelemben
vett erdészetről, vagyis az erdők művelésével, ápolásával foglalkozó
termelési ágról hazánkban csak a XIX. századtól beszélhetünk.
Debrecenben – így a Nagyerdőben is – a természetre volt bízva az erdők
művelése növekedése. Levágták és (a nótát idézve várták az esőt) várták, hogy
az Alföldön főként tuskókról, egyéb helyen a „vetényülésből”, új nevén termé-
szetes újulatról felújuljon.
Az erdészkedés régmúlt időszakában az erdőművelés csírái már korábban
is megtalálhatók voltak. Gondolok itt az erdőóvók tevékenységére, akiknek
elsőrendű feladata volt, hogy ügyeljenek az erdő vadjaira, másodrendű, hogy
gondozzák, neveljék a királyi erdőket.
Az erdővel, a faanyaggal való gazdálkodás, akkor jelenik meg Magyaror-
szágon, amikor a Garam vidékén a bányaművelés és kohóipar kezdi nyelni
a faanyagot.
Zsigmond király 1426-ben már rendeletbe adta, hogy a királyi erdőkből
minden évben más-más részt kell kijelölni vágásra. Ez már művelés jellegű
intézkedés volt.
Debrecen város erdeiben az erdőóvók helyett az erdővédek látták el a védel-
mi feladatokat. Később árokrendszer is segített ebben.
Tagányi Károly: Magyar Oklevéltár (112) is őriz erre vonatkozó rendele-
teket. Debreczen pl. 1642-ben szabályrendeletet hozott az erdei kihágások
ellen: „A Nagyerdőre penig sub poena specificata, ahol elvágták volt, az disz-
nókat ne bocsássák, hogy az vágáson indolt facsemetéket ne eradicálják s ki
ne hányják. Az hol penig a kezükkel töregetett fa a pásztoroknak elégséges
nem leszen, az gazdjok másképpen szerezzenek fát nekik.”
A Debreczen városi és környéki erdőkben a XVIII. századig ez a rendszer az
erdőtömbök, később az erdők területének folyamatos tarlasztása (tarvágása,
véghasználata) biztosította a lakosság tüzelési, szerszámkészítési és
építkezési faanyagát. Az erdő levágása után csak arra ügyeltek, hogy a
sarjadzó állo- mány a fiatalos koráig a legeltetéstől védve legyen.
A XV-XVII. században a tölgyes állományokban, így a Nagyerdőben
is a makkoltatás és a legeltetés is bevett gyakorlat volt. Mindkettő, de
különösen a makkoltatás komoly bevételt biztosított a városnak. A XVIII.
sz.-tól kezd- ve már egyre gyakrabban találkozunk olyan erdőrendtartási
intézkedésekkel, melyek az erdőtalajjal és a faanyaggal is az ésszerű
gazdálkodást célozzák.

5