Page 21 - A MAGYAR KIRÁLYI DEBRECENI 2. HONVÉD HUSZÁREZRED A NAGY HÁBORÚBAN

magával betörni az ellenség állásába, de elszigetelt előretörése nem hozott lényeges sikert.
Ő maga legalább 12 sebből vérzett, csodálatosképpen sebei mind géppuskából eredő
könnyű sérülések voltak. A gyalogságnak legalább 60 halottja és 12 sebesültje volt. Az
egész harc alig tartott 10 percnél tovább. Aztán megint néma csend volt”.
Másnap, 19-én délután 3 órakor ismét megkísérelték a magaslat elfoglalását. „Tüzérségünk
kb. félórán át igen hatásosan lőtte a Sarului és a Rusului magaslaton lévő állásokat. A
becsapódó gránátok nyomán nem egyszer valóságos kőzápor zúdult a támadásra
készen álló huszárok nyakába. Nehéz tüzérségünk különösen dicséretes pontossággal
lőtt, hiszen az ellenség állása alig 50—100 lépésre volt előttünk. 16 óra 30 percre volt
elrendelve az általános roham. A csapatok már a tüzérségi tűz alatt lassan előrekúsztak
az ellenség állása felé és így, mikor a roham időpontja a tüzérségi tűz megszűnésével,
illetve előrehelyezésével elérkezett, oly közel kerültek hozzá, hogy minden ponton egy
ugrással már benn is voltak. A Lévay-századnak jutott az a dicsőség, hogy a roham során
a Sarului-hegyhátat elsőnek érte el. Az ellenség alig pár lövést adott reá. Igaz, hogy három
huszár súlyosan megsebesülve esett össze a lövések nyomán, de most már nem lehetett
többé kezünkből kicsikarni a vérrel megfizetett győzelmet. A harc most is csak pár percig
tartott. A csapatok pillanatok alatt foglalták el az egész hegyhátat”. Beöthy hadnagy a
véres események után három nappal naplójába a következő bejegyzést tette:

„X. 22. Sarului1521 m 2-ik támadás 19-én délután

Mindenütt fehérség, mélykékes árnyú, sápadt ezüstbrokát… hó…
A fák – mint fáradt őszi vándorok görnyedten meredeznek a havadzásos
alkonyatban a bronzszínű gallyak ákombákomjára – megannyi fehér kígyó lapul a hó…
A havon holtak alszanak… Arcra borultan, mint vezeklők a kegyhely kis
kápolnájának küszöbén, mely alatt a kegyúr álmodik… és oldalt és hanyatt dőlve és
körülök a hófehér selymet hűvös kezek hímezték dúsan piros virágokkal… Megdermedt,
álmatlan álmaik valának… Mentés huszárok, szürke kucsmás kozákok, őszbecsavart és
gyerekarcú bakák…
Ahogy felvergődtünk a tetőre – a bakák csak „haláldomb”-nak hívták – a szél
jött elénk, mint távoli flóta panasza a fülünkbe flótázott egy halk sirámot – aztán egyet
fordult, leszaladt a lejtőn és a mély völgybe zihál…
Tompa, októberi alkonyborulások csendessége… Az állás is már csendes. Mint
nagy, fekete sebek tátonganak gránát-kráterek a havon… Köd utánunk… A túlsó lejtőn,
a fekete fenyvesben nyoma veszett a kozákoknak… Egy ellőtt lábú orosz – nagy szomorú
ember – mint beteg állat szűköl, nyögve jajgat – bozse, oh bozse… A huszárok agyon
akarják verni… nem engedem…
Estvéledik… Mint néma temetési menet, vonulnak fel feketén az árnyak…
Fenyőkből tákolt tető alatt szétlőtt fejű kozák kapitány hallgat… Üveges kék gyerekszeme
mintha valakit keresne… Tán illatos, ragyogó pétervári dámák túl hófúvásos, komor,
orosz rónákon, jégvirágos lombú néma erdőkön midőn kihaló állatok drága prémjébe
burkolva csengő szánon halkan suhan át a kék jegű Néva felett ívelő hídon; vagy tán
jóságos, fehér arcú anyát, aki a csendes, hóba süppedt falusi úriházban az ablaka mögött
vár és vár, és fénytelen, fátyolos szemmel az alkonyatba néz és aggódó lelke távoli
csataterek felett lebeg, messzire jár és hiába vár és vérző szíve körül töviskoszorút fon a
fájdalom…
Ő tudja, de nem mondja, titkot tartó, diszkrét lovastiszthez illőn…
Húszan, jó huszárok és negyven honvéd-baka halt meg az oromért…
„Sarului”! te gonosz, kegyetlen gyilkos, te…”

- 19 -