1945-ben született. Debrecenben végezte iskoláit, majd a budapesti Képzőművészeti Gimnázium festő szakán érettségizett. Egerben földrajz-rajz, majd Debrecenben a Kossuth Lajos Tudományegyetemen néprajz szakon végzett. Debrecenben és Tokajban élt. Több mint 30 évig a debreceni Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola művészeti tanszékén tanított, s lett docens. 2007-ben ment nyugdíjba. 2017-ben hunyt el.
Makoldi Sándor életcélja – mint Bartóknak a zenében – anyanyelvi szinten beemelni a kortárs képzőművészetbe a magyar vizuális hagyatékot, amit a népművészet őrzött meg. Ennek szentelte festői, pedagógiai és néprajzos pályafutását.
1977-től tagja volt a MAOE-nak, 1991-től a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének. 1971 óta állított ki önállóan, de a régió közös kiállításain is többnyire részt vett. Az utóbbi időben önálló kiállításai mellett (mint pedagógus) a tanítványokkal közös szereplések és a családi tárlatok is gyakoriak voltak. Művészeti írásai mellett néprajzzal és pedagógia-elmélettel is foglalkozott a szerves vizuális örökség szempontjából, melyeket könyvekben, folyóiratokban publikált. Festészete tükrözi elméleti munkásságának eredményeit. A kezdetben akadémista, majd szürrealista táblaképek hamarosan a XX. századra jellemző dinamikus, expresszív-nonfiguratív alkotásokká váltak, majd kialakult a magyarság hagyományaiba illeszkedő jelkép-festészete. A magyar nemzeti hagyományok továbbvitele erősen kolorista, szimbolikus képvilágban, mára anyanyelvi szintű képírásban teljesedett ki. Az immáron több évtizede felvállalt magyar hagyományok tudatos továbbvitele mellett a hasonló vizuális törekvések ösztönzését hivatásos néprajzkutatóként is ügyének tartotta.
Bartókékkal vallotta, hogy a magyar vizuális népi kultúra beemelése a művészetek mai áramlásába éppoly létfontosságú mindnyájunknak, mint a zenében.
Képzőművészeti, pedagógiai és néprajzi munkássága (és eredményeinek publikációi) szerves részévé lettek Debrecen kulturális életének – ahol 70 évig tevékenykedett. Halála után életművének (és néprajzi gyűjteményének) egy részét a család letétbe helyezné – állandó kiállítási céllal a városban –, ha erre megfelelő épületet alakítanának ki, hogy Debrecen szellemi életének továbbra is része maradjon a munkássága.
